Következzen tehát a Párbeszéd kurzus élménybeszámolója!
Amikor 2017-ben írás technika tanulásra adtam a fejemet nem tudtam pontosan hol akarom kezdeni a dolgot, aztán megnéztem az Aranymosás honlapján a lehetőségeket és rögtön a párbeszéd kurzus ugrott a szemem elé. Végül mégsem ezzel a kurzussal kezdtem, hanem az alapozóval, amit nem bántam meg (erről itt olvashatsz bővebben), de azért amikor ősszel felvettek a párbeszéd kurzusra, sokkal izgatottabb voltam, mint az alapozó előtt. Az az amatőr önbizalom és arrogancia, ami miatt tavasszal még úgy gondoltam, hogy az alapozón úgysem lesz mit tanulnom, de azért „tudjuk le ezt is biztos, ami biztos” a párbeszéd kurzus kapcsán sosem létezett.
Mióta csak írok, mindig is a leírások, a hangulatteremés és az életérzésekben tocsogás ment a legkönnyedebben, számomra ez az, ami a legtermészetesebben jön. Két oldalt megírni a semmiről (sokszor barokkosan túlírva a dolgokat) egyáltalán nem okoz gondot, de egy fél oldalas párbeszéd? Rémálom. Főleg, ha még azt is elvárják, hogy frappáns legyen az interakció a karakterek közt és uram segíts, még el is váljon a szövegből, hogy ki kicsoda anélkül, hogy végig narrálnám az egész beszélgetést. Szóval mióta az eszemet tudom, ösztönösen kerültem, hogy túl sok párbeszédet kelljen írnom. A karaktereim egyre gyakrabban kommunikáltak csendekkel, érintésekkel és gesztusokkal az írásaimban, ráadásul szörnyen elharapództak a belső monológok. Ez volt biztonságos. És unalmas.
Szóval alig vártam, hogy végre kicsit felpörgessem szegény elnémított karaktereimet és megtanuljak pár trükköt, amivel élőbbé tehetem a párbeszédjeimet.
Aztán a kurzus első hetében kiderült, hogy hétről hétre legalább két oldalnyi szövegeket kellene írnom. Bármiféle narráció nélkül. Ezen a ponton éreztem azt, hogy ez képtelenség, nem fogom tudni megcsinálni és amúgy is; miért is akartam én ezt a kurzust annyira? Szerencsére végül mégis elkezdtem próbálkozni és igazából meglepően hamar rájöttem, hogy nem olyan ördögtől való dolog két oldalon keresztül csak párbeszédet írni. Ráadásul döbbenetesen jó témákat kaptunk minden héten.
A kurzus előtt például fel sem merült bennem, hogy mennyire meghatározza egy karakter hangját a szakmája, az életkora, vagy épp az, hogy a világ, amiben él diktatórikus vagy demokratikus berendezkedésű-e. Ahogy abba sem gondoltam bele, mennyiféleképpen lehet például egy karakter nemét vagy társadalmi osztályhoz tartozását érzékeltetni egy szövegben, anélkül hogy a nyilvánvaló sztereotípiák mentén mozogna az ember és a nő körmöt lakkozna, a nemesember meg folyton cselédet ugráltatna a rangja érzékeltetéseként. Szóval nagyon izgalmas feladatok voltak és furcsa volt látni, hogy a beszélgetések és a cikkek hatására ki hogyan fogta meg a megvalósítást.
Egyébként ha már itt tartunk, az egyes tananyagok is nagyon jók voltak. Míg az alapozó kurzuson tág volt a téma és a cikkek a könyvkiadástól, az írói motivációkig sok mindenről szóltak, addig itt már fókuszáltabban a párbeszéd írásra került a hangsúly. Sokkal célzottabbak voltak a témák, ami jól jött, a feldolgozáshoz viszont sokat segített az alapozó tapasztalata. A cikkekben persze el voltak magyarázva a fontos alapfogalmak (például: dramaturgiai ív, szövegtempó, információ adagolás, stb.), de azért sokkal könnyebb volt feldolgozni és kötni valamihez az elméleti anyagot az alapozó tapasztalataival a hátam mögött. Én a magam részéről sokkal jobban tudtam így haladni és a gyakorlati feladatokra összpontosítani. (Persze ha valamit mégsem értettünk, mindig lehetett kérdezni az oktatótól, Róbert Katitól.)
Ahogy az alapozó esetében, a párbeszéd kurzuson is nagyon jó volt a kis csoport által biztosított személyes közeg és a rengeteg visszajelzés Katitól. Számomra például nagyon meglepő és fontos visszajelzés volt a kurzus elején, hogy „tömbösítve” írok párbeszédet. Legalább nyolc éve játszom online szerepjátékokkal, ahol általában így kommunikálnak a karakterek és nincs pörgős interakció, kivéve ha rövid bejegyzéses real time játékot játszik az ember (amire nekem sosem volt időm). A kurzus előtt fel sem merült bennem, hogy ugyanezt a stílust mennyire ösztönösen átviszem az írásaimban is, ahol viszont egyáltalán nem működik.
Visszatekintve be kell látnom, a legjobban azt élveztem, ahogy hétről hétre kitaláltam egy újabb világot vagy szituációt, amibe beépíthetem a kapott feladatot. Ha egyszer elindult a vezérhangya a fejemben, akkor hirtelen borzasztóan könnyűvé vált két oldalt végigírni. Sose gondoltam volna, hogy tudok ilyen hosszú párbeszédeket produkálni, ráadásul hétről-hétre, de valahogy az, ami a kurzus elején lehetetlennek tűnt, a kurzus végére simán megugorható léccé vált. Igaz, a világteremtési hajlamom miatt időnként átcsúsztam a „csalás” kategóriába, főleg ha olyan témánk volt, amit valami miatt nehezen fogtam meg. (Kati egy idő után meg is említette, hogy azért figyeljek oda jobban a konkrét, kiadott feladatra és annak kivitelezésére, ne hagyjam magamat is félrevinni, ha már van egy konkrét dolog, amit gyakorolni próbálok az adott feladattal.) Amikor a kurzus után megpróbáltam ezeket a feldobott ötleteket fel is használni és egész novellává bővíteni már nagyobb bajban voltam – rá kellett jönnöm, hogy szituációkat sokkal könnyebben írok, mint befejezett, kerek történeteket, amiknek van rendes íve felvezetéssel, tetőponttal és (főleg) lezárással. De azért még mindig nem adtam fel, hogy egyik-másik szösszenetből majd egyszer novella is legyen. ^.^
Összességében ugyanazt tudom elmondani a párbeszéd kurzusról is, amit annak idején az alapozóról írtam; nem érdemes kihagyni. A feladatok nagyon jópofák és ösztönzik az embert, hogy sok olyan szempontot is átgondoljon a megvalósítás közben, amiket egyébként nem vesz figyelembe, amikor spontán ír egy karaktert. Ha viszont legalább egyszer beleállsz az ilyen szituációkba íróként és néhány olyan párbeszédet is megvalósítasz, amiben ezeket a szempontokat tudatosíthatod, akkor utána valahogy rááll majd az agyad, hogy ilyesmikkel is ösztönösebben kalkulálj. (Persze ha biztosabb alapokra vágysz, akkor az alapozóhoz hasonlóan, nem árt ezeket a feladatokat is újra meg újra elővenni a kurzus után és akár többször megírni a házikat csak magadnak. Én például a kurzus óta még egyszer végigírtam szinte minden feladatot és nagyon élveztem a dolgot.)
Amit tehát a kurzustól kaptam:
- Rálátást a saját hibáimra és arra, hogy hol, milyen típusú szituációk/karakterek megírásánál kezdek automatikusan visszanyúlni a régi, ismert eszköztáramhoz – akkor is ha az épp nem illeszkedik az adott íráshoz és nem eredményez működőképes megoldást.
- Egy egész csokorra való feladatot, amivel tovább tudom csiszolni és tudatosan kikorrigálni az első pontban említett gyengeségeimet. 🙂
- Rengeteg új ötletet és olyan pár oldalas szösszenetet, amivel azóta is játszok fejben és amikből egyszer talán majd novella vagy regény is születik.
- Önbizalmat, hogy ha nekidurálom magamat, akkor igenis meg tudok írni legalább két oldalnyi összefüggő párbeszédet, ami dinamikus és frappáns.
…és ha már ennyit emlegettem az ötletes, jópofa házifeladatokat, akkor íme egy a kurzuson kapott feladatok közül, valamint a saját hozzá tartozó megoldásom. Remélem, ha valaki még mindig nem tudott dönteni, neki való e a párbeszéd kurzus, akkor ettől a feladattól majd kedvet kap a dologhoz. 😉 Jó olvasást!
