Bevallom, nem voltam odáig az örömtől, amikor a csapat megszavazta az évtized értékelést témának. Aztán elkezdtem gondolkodni, hogyan is foghatnám meg ezt az egészet úgy, hogy ne fusson ezerfelé a dolog és… Nem jöttem rá. Viszont a nagy merengésből született egy másik bejegyzés az előző évemről és az írói blokkokról, amik évek óta épültek bennem. Baromi hálás vagyok a csapatnak emiatt, nagyon kellett már, hogy felszakadhassanak ezek a dolgok belőlem és tisztulhassanak a gondolataim. :)Viszont miután megírtam a 2019-es „évösszegzésemet”, megint ott álltam, ahol a part szakad.
Rengeteg minden történt 2009 óta. Néha úgy érzem, a jelenlegi énemnek köze sincs ahhoz a kamaszhoz, aki akkor nyáron, frissen felvett egyetemistaként Budapestre költözött és azt gondolta, hogy akkor mostantól övé a világ, szabad mint a madár. Az utóbbi tíz évben olyan embereket ismertem meg, akik az életem alapvető részévé váltak. Megtanultam bízni bennük és újra értelmezni a barátság fogalmát, tükröt tartottak elém, hogy lássam a hibáimat és az erősségeimet is. Voltak nagyon felszabadult időszakjaim, amiket kincsként őrzök, de mellette voltak nagyon mély gödrök is, amikből valahogy ki kellett másznom. Baromi sokat tanultam, leginkább saját magamról.
Hogy miért ezzel kezdem? Mert számomra ez az a dolog, amivel szervesen összekapcsolódik az írás és az alkotás. Ahogy az egyik nővéremtől, Katitól megtanultam: „Az írás szabadság, vezeklés, művészet, önismeret… Írni csodálatos és félelmetes. Félelmetes beengedni valakit a világodba… és csodálatos, mert a világ Veled lesz gazdagabb.”
Írópalántaként nekem ennek az összefüggésnek a felfedezéséről szólt az elmúlt tíz év. Ja és nem mellesleg az írás valamilyen formája révén ismertem meg szinte minden olyan embert, akit azóta a testvéremnek is tekintek.
Amikor 2009-ben felkerültem Budapestre már majdnem tíz éve aktívan írtam és részese voltam a magyar fanfiction közösségnek. Rengeteg történetet tettem fel ficces oldalakra, volt számos blogom és sokat írtam online szerepjáték során is. Még többet csak úgy, magamnak vagy a kíváncsi barátoknak. 🙂
Aztán 2016-ban megérett bennem az elhatározás, hogy oké, akkor ideje kibújni az online névtelenség „védelme” alól és tenni azért, hogy idővel írónak és ne csak írni szerető amatőrnek nevezhessem magamat. Persze baromira be voltam tojva, de szerencsére ekkor már elég sok, írás révén megismert barátom volt, akik finoman noszogattak és bátorítottak, hogy bemerjem adni a jelentkezésemet a Könyvmolyképző Kiadó 2017 tavasszal induló alapozó kurzusának a felvételijére. (A kurzussal egyébként már szemeztem akkor egy ideje, csak bátorságom nem volt jelentkezni.)
Miután felvettek és elvégeztem életem első írástechnikai kurzusát, felgyorsultak az események. 🙂
2017 nyarán „elkeveredtem” egy íróstáborba, ahol megismerkedtem az Apolló Tintafoltjai csoport több tagjával és meghívást kaptam a közösségbe. Igent mondtam, bár akkoriban még hihetetlenül kezdőnek, tapasztalatlannak és úgy általában véve baromira nem odaillőnek éreztem magamat. Idő kellett ahhoz, hogy megszokjam a gondolatot, egy írókör tagja vagyok és megtaláljam azokat a kapcsolódási pontokat és embereket a csoporton belül, akiknek köszönhetően a többiekhez is közelebb tudtam kerülni és mostanra büszkén mondom ki, hogy Apollós vagyok. 🙂 Közben még szintén 2017-ben felvételiztem a Párbeszéd kurzusra is, és azt is elvégeztem. A két kurzuson írt záró novelláim 2017 őszén és 2018 nyarán meg is jelent az Aranymosás Irodalmi Magazin oldalán. Szóval úgy éreztem, végre szárnyalok és minden kezd helyre kerülni.
Aztán jött a kezdetben lassú, majd egyre gyorsabb zuhanás. 2018 második felében elkezdtem a mesterképzést, új munkahelyem és új párkapcsolatom lett, ami mind fontos volt számomra és mivel időt igényelt, óhatatlanul háttérbe szorította az írást. Nem bántam a dolgot, mert úgy tekintettem a jelenségre, mint az élet természetes velejárójára. Az időm és az energiám más dolgok felé áramlott és ezt nem éreztem problémának. Legalábbis addig, amíg sok-sok külső impulzus és belső, régebbről visszamaradt félelem hatására fel nem ütötte bennem a fejét a teljesítménykényszer és a kétségek. Rengeteg olyan blokk, ami miatt hamar lelkiismeret-furdalásom lett, hogy nem írok „eleget” és főleg; nem írok „elég jól” és nem fejlődök, hiszen ritkán van időm és energiám leülni gyakorolni. A nyomás és a magammal szemben támasztott elvárások miatt az írás kezdett teherré válni, ami ördögi körré nőtte ki magát.
A 2019-es évem lényegében egy lefelé tartó spirál volt, a végén egy újabb gödörrel, amiből szokás szerint ki kellett mászni. Kész szerencse, hogy voltak mellettem olyan emberek, akik egy-egy beszélgetéssel, némi noszogatással vagy csak támogató jelenléttel segítettek (és elviseltek), amíg újra magamra találtam. Nekik köszönhetően, végre kezdek túllendülni a válságon és újra megtalálni a belső motivációimat, a régi-új lelkesedésemet. 🙂 Persze nem lett minden varázsütésre oké körülöttem és bennem, de megint úgy érzem, hogy jó úton haladok. Ami meglehetősen pozitív végkicsengést ad az elmúlt évtizednek, főleg ahhoz képest, hogy pár hónapja hol tartottam az úton.
Egyetlen mondatban összefoglalva az elmúlt tíz évem tanulságát: Az Élet szépen tudja keretezni a törtneteit. Elvégre 2009-hez hasonlóan most is úgy érzem, egy új kezdet kapujában állok. Csak most kicsit higgadtabban, érettebben és bőven több önismerettel indulok neki a 2020-as éveknek, mint tizenkilenc éves fejjel a „felnőttségnek”. 🙂
~*~
Ha van időtök, feltétlenül olvassátok el a többiek évtizedről írt cikkét is! Mindegyik nagyon érdekes és elgondolkodtató írás. 🙂 Illetve ha van kedvetek, osszátok meg velünk Ti is, mi mindent tanultatok, tapasztaltatok az utóbbi tíz év alatt. Néha megéri megállni egy kicsit és visszanézni. Látni az utat, amit bejártál és egyaránt megtalálni benne a leckéket, azokat a dolgokat, amikre büszke vagy és azokat is, amikért hálás. ^.^
