Idegen arc bámul vissza rád, amikor Klári büszke vigyorral megfordítja a széket és engedi, hogy végre megnézd magadat a hatalmas tükörben. Az utóbbi két órában előbb a fodrász aztán maga Klári sürgölődött körülötted és szó, ami szó, a munkájuk eredménye magáért beszél…
Illetve beszélne. Ha megtalálnád a hangodat, hogy bármit kinyögj, de egyelőre csak vegyes érzelmekkel bámulod azt a valakit, aki biztosan nem Te vagy. Hol vannak a pattanások, amiktől tíz éve nem tudsz megszabadulni? A rengeteg apró heg, ami az újra és újra elkapart sebek helyét őrzi az álladon és az orrod körül? Az ég szerelmére! Hiszen még azt a forradást se látod a sok smink miatt, ahol hat öltéssel varrták össze a fejedet, miután nagyanyádnál fejjel előre leestél a diófáról!
Beleharapsz a szád szélébe; a meggyvörös rúzs alatt érzed a megszokott sebeket és ez megnyugtat. Még ha nem is látod őket, ott vannak. Talán mégsem az anyósod polcán mindig ott trónoló Götz babát bámulod. Talán mégis ott vagy Te is valahol, ebben az idegen arcban. Igen. Igen, most hogy jobban megnézed… Ott rejtőzöl édesanyád sasorrának vonalában, meg édesapád előreugró állában és túl közel ülő szemeiben. Azokban az apróságokban, amiket semennyi festék sem tud elfedni.
– Mondtam én, hogy tökéletes lesz! – nevet Klári, és a szék háttámlájáról a válladra siklik a keze, hogy azt is megszorítsa. Ösztönösen emeled a kezedet te is, hogy sután megpaskold az övét. – Dávid szóhoz se fog jutni!
Persze, hogy nem fog. Te se jutsz. Legszívesebben hisztérikusan nevetnél, ahogy eszedbe jut, milyen arcot fog vágni, amikor majd felemeli a fátylat és ezt az idegent találja alatta. A fotós remélhetőleg lekapja majd, emlékezetes pillanat lesz. Tizenöt év alatt még egy nyavalyás szájfényt se látott rajtad soha, nem hogy sminket.
De az anyós ragaszkodott hozzá. És a Mama végül mindig megkapja, amit akar. Főleg amióta anya sincs mellettetek.
A hosszú, tökéletesre ívelt műszempillák megrebbennek, amikor élesen beszívod a levegőt. Az idegen arc veled mozdul. Minden tökéletes vonása utánoz, ahogy billen a fejed szőke kontyod is megremeg, a keményre lakkozott loknik azonban mozdulatlanul kunkorodnak a homlokodon.
Nem, anyára most gondolni sem szabad.
Mosolyt kényszerítesz magadra és láss csodát! A tökéletes arcon még a mosoly is tökéletesen mutat.
– Tökéletes – suttogod a tükörnek és nem tudsz haragudni, amikor Klári boldogan felnevet és a széktámlával együtt átölel. Hiszen nem ő tehet róla, hogy itt vagy. Te akartál itt lenni. Dávid kedvéért. Önmagadért. Igaz, hogy nem így… De te akartál itt lenni, hogy mindig ott lehess majd Dáviddal. Klári csak segíteni próbált, hogy be tudj illeszkedni. Hogy legalább a Nagy Napon ne súgjanak össze a hátad mögött a rokonok és ne „kelljen” szégyenkezned.
Hogy legalább ma olyan lehess, mint ő meg a Mama.
Tökéletes. És egy kicsit üres.
Mint a Götz baba a tükörben.
(www.moly.hu kihívásra íródott karc)
