Egyetlen összepakolt táska árválkodott az ajtó mellett. Kyron utoljára még körbenézett, tekintete végigsiklott az ősöreg, elf-faragványokkal díszített bútorokon, aztán egy hosszú pillanatra megpihent a polcon sorakozó könyveken. Sok mindent nem fog hiányolni, de a könyveket és a hatalmas birtokot egészen biztos visszasírja majd rosszabb napjain. Pillantása végül tovább rebbent, mintha a szíve keresne valamit, amibe belekapaszkodhat, amiből erőt meríthet. A szobában azonban nem volt semmi marasztaló, semmi igazán fontos.
Hatvan év. Egy egész emberöltőt élt le itt mégis üresnek, személytelenül ridegnek érezte a hatalmas teret.
Sóhajtva kapta fel az összekészített táskát, és hanyag mozdulattal a vállára dobta. Abban sem volt semmi fontos, néhány ruha meg annyi pénz, ami elég, hogy eljuttassa innen a kontinens másik felébe. Még a ruhákból is azokat pakolta el, amik személytelenek, újak. Amiket hamar eldobhat, hogy ezzel is egyre távolabb kerüljön ettől a helytől, a múlt emlékeitől.
Indulni kellene. Tudta, a lába mégse a kijárat felé vitte, hanem a szoba sarkában rejtőző ajtóhoz, ami saját rideg birodalmát összekötötte Lani szobájával. Egy sokkal melegebb, meghittebb kis menedékkel, ahol a szíve lakott, mióta először karjában tartotta a húgát.
Az esze persze azt súgta, hogy semmi keresnivalója odaát, mégis hangtalanul kinyitotta az ajtót. Nem akarta felkelteni Lanit, csak belesni hozzá, észrevétlenül akár az éjszaka árnyai és… Maga sem tudta, mit is akar. Utoljára megcsókolni a lány homlokát? Egyszerűen emlékezetébe vésni az angyali arcot és a békés álom ölelésében kisímult, kedves vonásokat? Vagy csak vele lenni még egy kicsit? Megcirógatni utoljára a selymes tincseket és látni a békét húga arcán, ami majd megerősíti abban, hogy jól döntött?
Erre vágyott és még többre, valamire, amit megfogalmazni se mert.
Nem is lépett bentett, csak állt szótlanul az ajtóban, tétován mint kisfiúként az apai szigor előtt, amikor tudta, hogy a férfi elégedetlen vele, csak azt nem értette, hogy mit rontott el már megint.
Most már értette. Az apja látta azt, amit ő kölyökként még nem; a sötétséget, ami a lelkében lakott, ami megmérgezte az egész létezését és idővel óhatatlanul magával ragadta volna Nelanit is.
Kyron hátra lépett, el az ágytól, a kísértéstől, amit a húga jelentett. Visszahívta démonait, magába zárta mindazt, aminek sosem szabadott volt létezni. A két szobát elválasztó ajtó halkan zárult be, amikor helyre tolta a rekeszt és kisétált a másik ajtón át a folyosóra.
Apja hangja az előszobában érte utol.
– Látom elhatároztad magad.
A kimért, rideg szavak úgy vágták a házban ülő rideg csendet, mint éles penge a húst. Kyron vállai megfeszültek, keze megtorpant a bejárati ajtó kilincse felett.
„Tudod, meg is ölhetnéd.” búgta lelkében az ismerős hang éppoly’ puhán és ártatlanul csábítva, mint ahogy azt súgta máskor, hogy ugyan mit számít, ha Lanival marad, amíg csak titokban, távolról szereti őt?
Ahogy mindig, most is elnyomta; a hangot is, a vágyakat is. Csak a késztetéssel nem boldogult, hogy utoljára még visszanézzen a karzaton álló szülőkre. Nem tudta, mit vár. Hogy az apja marasztalni kezdi? Vagy azt, hogy az anyja életében először megbánással és fájdalommal tekint majd rá, mint aki gyászolja a fia a döntését?
Ostobaság lett volna ilyesmiben reménykedni. A rangján és a pénzükön kívül soha semmit sem kapott tőlük. Most is ott álltak mindketten, szigorúan akár a kőből faragott, időtlen szobrok. Az anyjuk tekintetében még derengett némi élet, de az is mindössze megkopott árnya volt annak az életteli nőnek, aki egykor, még jóval Kyron és Nelani születése előtt lehetett. Azokban a réges-régi időkben, amikor a családjuk még tündökölt.
Az apjukból ez is hiányzott. Csak a rideg közöny és saját felsőbbrendűségének gőgje áradt belőle, akár a környező lápok fojtogató bűze. Kyron undorodva végigmérte a férfit, aztán válasz nélkül elfordult. A két majdnem-idegen tekintete makacsul követte, láthatatlan billogot égtett a hátára. Nem törődött velük. Szörnyeteg volt, idegen a szülői házban. Elmondták ezerszer, ezer módon. Halkan szitkozódva, dühösen üvöltve, pergő szavakkal és pofonokkal. Megértette. És most már Lani is elég idős, hogy ne kelljen tovább óvnia és néhány éven belül férjet találjon magának. Azt úgysem lenne képes végignézni és mosolyogva elengedni őt, jobb ha nincs itt. Amúgy is… Egyedüli gyerekként, kettejük örökségével azt választhatja majd, akit csak akar.
Ő meg eltűnik. Azzá válik, aminek mindig is szánta az élet. Sötét, tisztátalan árnyékká valahol messze, távol a húga fényétől. Őrülten vágyakozó démonná, aki örökké őrzi bűnös titkát és soha nem kaphatja meg azt, ami után sóvárog.
A kúria ajtaja csendesen zárult be mögötte. Szél kapott a ruháiba, végigsimított Kyron arcán. Szellemszárnyakon hozta a tavasz, a megújulás illatát.
A férfi nem nézett hátra, amikor elindult, nem állt meg, hogy engedve a kínzó vágynak utoljára még meddőn keresse az ismerős, kedves alakot a hajdani gyerekszoba ablakában.
A jövő előtte volt, a boldogság azonban mögötte, minden lépéssel egyre távolabb.
(www.moly.hu kihívásra íródott karc)
