Ceruzanyomok #6 – Írni kellene, miért nem megy?

Májusra és júniusra két összefüggő témát választottunk a csapattal. A kérdés első fele, hogy nekünk mi szokott leblokkolást okozni, amikor írunk, a második pedig, hogy hogyan motiváljuk magunkat, amikor leblokkolunk és mi szokott segíteni tovább lendülni. Bár számomra a kérdés második fele sokkal izgalmasabb lesz (elvégre a tovább lépés mindig jobb téma, mint maga az elakadás), a rend kedvéért lássuk először, szerintem hol lehet nagyon könnyen elakadni. 😅

Világra szóló újdonságot persze nem tudnék mondani, mivel a legtöbb hozzám hasonló amatőr palánta, sőt, lehet még a gyakorlottabbak is hasonló dolgokon akadnak meg. Amikor két éve a KMK alapozó kurzusára jártam számomra az egyik legérdekesebb lecke volt az írói blokkokról és elakadásokról szóló hét, és amikor később megvettem Varga Bea – A siker tintája című könyvét, akkor is ezt a részt olvastam újra először. Úgyhogy ha valakinek ismerős, amit lentebb fogok írni, ne lepődjön meg, amikor elkezdtem írni ezt a cikket a kategóriák meghatározásához ismét ezt a könyvet vettem le a polcról, hogy a megfelelő résznél felcsapjam. Eddig nem találtam jobb magyar összefoglalót és ebben szerintem nagyjából minden benne van, amiről írni szerettem volna ebben a hónapban.

Írástechnikai görcs

Számomra ez a legjellemzőbb leblokkolási forrás. Nagyjából tizennyolc éve írok, de csak két éve találkoztam az írástechnikával. Bár tudatos döntés volt, hogy meg akarok tanulni írni, a mai napig gyakran beblokkol, amikor észreveszem, hogy ösztönösen visszatértem a kényelmesebb módszerekhez, amik tizen-sok év alatt (gyakran sajnos rosszul) rögzültek a stílusomban.

Bár elsőre ez látszólag nem probléma, de valójában az. A legtöbb stílus hibám ugyanis olyasmi, ami nehezíti a szövegeim olvasását és azt, hogy átadjam a saját gondolataimat az olvasóknak. Nagyon sok esetben már írás közben tudatában vagyok annak, hogy amit írok, az olyan formában például nem lesz jó és majd utólag át kell írnom az adott jelenetet, esetleg a teljes novellát, ez pedig két okból is frusztrál és rosszabb esetben blokkol is, akár hetekre.

A valódi probléma az, hogy túlságosan türelmetlen vagyok. 😅 Ha van valami az eszköztáradban, amit tíz-tizenöt évig gyakoroltál és használtál, akkor a rutin mocskosul nehezen fog kikopni az ujjadból. Rengeteg tudatos gyakorlás kell hozzá, és az agyad még sok-sok év után is vissza fogja csempészni a rossz beidegződést egy-két helyen a szövegbe, amit majd csak utólag tudsz kiszedni. A gond az, hogy ezt fejben hiába tudom, attól még frusztráló érzés, hogy mindig ugyanazokba az írástechnikai problémákba futok bele.

Főleg akkor blokkol a dolog, amikor belegondolok, hogy ezeknek a formuláknak a kialakulása minimum tíz év volt, szóval logikus, hogy a ledolgozásuk is minimum ugyanennyi, de inkább kétszer ennyi idő lesz… 😅

Belső Cenzor

Ez elég erősen kapcsolódik a korábbi ponthoz, mivel gyakran szintén az írástechnikai hiányosságaimból vagy nehézségeimből táplálkozik a kis mocsok. A fogalommal egyébként egy másik, számomra nagyon kedves és gyakran újraolvasott könyvben találkoztam, ami Julia Cameron: A művész útja című munkája. A lényeg, hogy van a tudattalanomban egy végtelenül kritikus (és esetemben sajnos menthetetlenül szarkasztikus) hangocska, aki néha bejelentkezik és teljesen beblokkol írás közben. Alapvetően két irányból szokott közelíteni: „Már megint rosszul írsz, ennek a mondatnak semmi értelme azt meg lehetne elegánsabban is megfogalmazni…”, vagy „Ez az ötlet alapból szar, miért akarod egyáltalán megírni?”

Az első lényegében az írástechnikai hibák miatti elbizonytalanodásom hangja, akit akár nevezhetnék Belső Szerkesztőnek is. A probléma, hogy amikor beköszön, akkor nem vagy csak borzasztó lassan haladok előre, mert minden mondatot és bekezdést milliószor átírok, visszatörlök és újra fogalmazok. Ráadásul még az ezredik alkalom után is azt érzem, hogy ez még mindig nem jó, esetleg, suta, túlírt, stb., stb. Elhal a lendülete az írásnak, eltűnik az öröm a folyamatból és az egész lényegében egy végtelenül fárasztó és kétségbeejtő szélmalomharccá válik, amiben már nyoma sincs az élvezetnek.

A másik, amikor tényleg a Cenzor szólal meg és elkezdi megbombázni magát az ötletet. Ez ezer meg egy okból megtörténhet, a leggyakoribb érvei közt általában olyasmik szerepelnek, minthogy „Ezt már úgyis megírta valaki más jobban.”, „Ez úgyse érdekel senkit rajtad kívül.”, valamint „Ez a fordulat/ötlet annyira sablonos és buta, hogy csak lejáratod vele magad, ha megírod.” Nálam például az ilyen belső csaták elvesztése után szokott feledésbe merülni sok-sok félbehagyott novella és regény. Persze sokszor nem az első elvesztett csata után, hanem mondjuk a harmadik-negyedik-tizedik után.

Elkezdés és lezárás

Engem mindkettő képes blokkolni. Az elkezdésen mondjuk már egyre könnyebben túllépek, egy üres lapot összefirkálni sokkal egyszerűbb, mint a lezárásokkal megküzdenem. Hihetetlenül sok írásom van félbehagyva amiatt, hogy nem tudtam eldönteni, hogyan és hol zárjam le a történet dramaturgiai vagy érzelmi ívét. Hát még egyszerre a kettőt! Hogy ez miért okoz elakadást? Leginkább azért, mert ha fontos számomra az adott történet, akkor képes vagyok hetekre beleragadni és semmi mást nem írok, amíg azon tipródni, hogyan is kellene a végére pontot tenni. Amikor pedig nem jön az Isteni szikra és végül mégis félkészen kerül fiókba az írás, akkor jöhet még pár hét depresszió.

Referencia személyek véleménye

Vannak olyan emberek az életemben, akiknek a véleményé nagyon fontos számomra, vagy általánosságban vagy csak az élet egy-egy területén. Ők azok a referencia személyek, akik képesek akár egyetlen mondattal is hatalmas hatást gyakorolni rám, és akiknek a véleményére (jóváhagyására…) úgy vágyok, mint szomjazó egy korty vízre. Velük egyszerűen nem szabad folyamatban lévő írásokról vagy írástechnikáról beszélgetnem. Akár egy lehetséges logikai hibáira mutatnak rá, akár segítő szándékkal kérdeznek a mű cselekményéről vagy háttérvilágról, akár lelkesednek az ötletért – mindenképp blokkolnak.

Teljesítménykényszer

Szerintem ez mindenkit blokkol, arról nem is beszélve, hogy épp az élvezetet és a játékosságot öli ki bármilyen tevékenységből, az írásból is. 😔 Amikor a 2019-es évemet összefoglaltam már írtam arról, hogy számomra mekkora frusztráció, hogy az amatőr írós csoportokban megjelent egy olyan tendencia és vélemény, hogy ha valaki nem publikálásra ír és nem ad be lépten-nyomon novellákat pályázatra, akkor az valamit nem jól csinál és az idejét vesztegeti. Számomra ez a „publikálni kell”-dolog már akkor is egy borzasztó nagy frusztrációt jelentett, amikor csak ficceket írtam. Bár én még egyáltalán nem publikálok, így is a fejemre omlik időnként ez a külső nyomás (amit sajnos már évekkel ezelőtt sikerült internalizálnom) és hosszabb-rövidebb időre blokkol.

Forrás: Sarah’s Scribbles

Konklúzió

Természetesen van rengeteg más dolog, ami időnként képes beblokkolni, de a felsorolt öt tényező az, ami számomra a leggyakrabban elakadást okoz, amikkel küzdeni szoktam és nem csak ideiglenesen felmerülő probléma. Szerencsére ez egyik sem olyan dolog, amivel képtelenség megküzdeni, az idő és a gyakorlás még a legproblémásabb esetben (írástechnikai görcs) is sokat segíthet, akár csak a türelem, az önismeret és a makacsság. De erről majd a következő cikkben mesélek. 😉

Felhasznált irodalom

• • Cameron, J. (2016): A művész útja. Édesvíz Kiadó, Budapest
  • Varga, B. (2017): A siker tintája. Könyvmolyképző Kiadó, Szeged
  • Aux, E. (2020): Mindenki jól ír… (blogbejegyzés)

~*~

Végül, de nem utolsó sorban íme a cikkek, amiket a többiek írtak a témában. Érdemes tovább olvasni náluk is, következő hónapban ugyanis ők is elárulják, hogyan szoktak a saját blokkjaikkal megküzdeni. Én már alig várom, hogy olvashassam. 😊

• • M. H. Sethemba: Írni akarok, de nem megy – avagy írói blokkok, amiken átestem
  • Emília: Ceruzanyomok – ’20 május-június – Írós blokkok és leküzdésük 1.