Néhány hete a honlap költözés kapcsán a régi linkeket nézegettem és ismét szembe jött velem az a téma, amit tavaly novemberben nem írtam meg a körblogolás során. Amikor ugyanis felmerült a kérdés, hogy számunkra mit jelenet a siker az írásban, mikor érezzük/éreznénk azt, hogy „sikeres írók” vagyunk, úgy éreztem rengeteg mindent le kellene tisztáznom magamban ahhoz, hogy erre a kérdésre (őszintén) tudjak válaszolni. 🙂
Most, hogy elkezdtem visszatekinteni az elmúlt évre, és közben kicsit elgondolkodtam ezen a több mint egy éve félretett kérdésen is rájöttem, hogy végre megtaláltam a saját válaszaimat. 🙂 Úgyhogy, mivel ebben a hónapban úgy sem beszéltünk meg új témát a srácokkal, úgy gondoltam, ideje megírnom azt a bizonyos, elmaradt bejegyzésemet is. Lássuk, mit is jelenet számomra a siker az írásban, mire vágyom igazán és mikor érezném azt, hogy sikert értem el íróként.
Kapcsolódás a sikerhez
Tavaly novemberben Enna tök jól összeírta a saját bejegyzésében, hogy milyen fajta sikereket érhet el egy író, azóta is merengtem időnként a listán, amikor eszembe jutott a fenti kérdés. Mivel elég gyakran szoktam random önelemzésekkel és önreflexióval tölteni a szabadidőmet, ezért viszonylag gyakran felmerült bennem idén a téma – nem csak az írás kapcsán. Mindig is úgy éreztem, hogy borzasztóan fontos dolog kibogozni, hogy az ember a különböző típusú sikerekhez hogyan viszonyul és hogyan éli meg a saját sikereit – már akkor is, amikor a valóságban még marha messze voltam attól, hogy ezt a gyakorlatban is megtegyem.
Már alapból borzasztóan érdekes kérdés, hogy vajon felismerjük-e azt, amikor sikert érünk el. Te meg tudod fogalmazni, milyen érzések vannak ilyenkor benned? Meg mered élni ezeket az érzéseket és magát a sikert? Meg tudod fogalmazni, hogy Te mit tettél a siker érdekében, vagy a külső körülményeknek, esetleg a szerencsének tulajdonítod a sikereidet? A kis eredmények vajon sikerek? A kérdések sorát a végtelenségig lehetne folytatni – a siker témájának borzasztóan nagy szakirodalma van. Viszont az, amire szeretnék kilyukadni úgy hiszem, már ebből a pár kérdésből is látszik: van egy pont, amikor érdemes rávenni magunkat és őszintén végigvenni, hogyan is viszonyulunk a sikerhez és a saját elért eredményeinkhez. Na meg akkor már azt is, hogy vajon a mintáink honnan jönnek és jó-e nekünk, ha ezeket tovább őrizgetjük. Ha meg nem; tudunk, akarunk és merünk változtatni rajtuk?
Nekem például tragikusan rossz hozott és tanult mintáim voltak siker témában, amiket évekig tartott felismerni és megfogalmazni, aztán újabb évekig kiszelektálni a nagy nehezen behatárolt elemek közül, hogy mi maradjon, mi az, aminek tuti biztosan mennie kell és mi az, aminek elég átalakulni. Hogy miért írom le ezt? Mert rá szeretnék mutatni, hogy ezek fontos dolgok, amikkel érdemes foglalkozni. Indulhatsz olyan pozícióból, amiből marha nehéz kimászni. Nem feltétlenül gödörből, de akár egy látszólag stabil, bebetonozott egyensúlyi helyzetből is, ami önmagában egyáltalán nem rossz, csak épp neked nem feltétlenül felel meg, mert máshogy működsz, mint azok, akiktől a mintáidat kaptad. De persze indulhatsz olyan pozícióból is, hogy amikor nekiülsz a saját sikerhez fűződő viszonyodat összeírni mindössze annyi dolgod van, hogy papírra vesd azt, ami évek óta beválik számodra. 🙂
Oké, végeztem. Nézzétek el nekem a kitérőt, nem vagyok ugyan szakértő, de szeretem a témát, no. 😀 De most lássuk azt a bizonyos listát, amit Enna összeírt!
Anekdotázás az ötös lista mentén
Szépen sorba véve a következő típusú sikerekről beszélhetünk az írás kapcsán: anyagi elismerés, közönség elismerése, amatőrök (olvasók) széles körű elismerése, referencia személyek elismerése és végül, de nem utolsó sorban a kritikai réteg elismerése.
Az első (vagy Enna szerint inkább másfeledik) típus úgy érzem, nem az én terepem. Bár még nincs országos terjesztésben megjelent, nyomtatott publikációm így biztosat nem tudok mondani arról, vajon milyen érzés lesz, ha esetleg kiemelkedően jól vagy épp ellenkezőleg, rosszul fogynak a könyveim. Az éles helyzet időnként meglepő fordulatot vesz a teóriához képest. Viszont azt tudom, hogy soha nem volt célom, hogy az írásból éljek meg. Amikor 2004-ben, nagy-nagy álmokkal tele befejeztem az első (akkor nyilván zseniálisnak és világmegváltónak érzett) regényemet és a megjelenés álma először megfordult a fejemben, akkor is inkább az tűnt fontosnak, hogy a történetemet olvassák és nem gondolkodtam olyasmin, hogy ebből szeretnék-e/tudnék-e élni. Egy csudát. Akkor épp régész (egész pontosan egyiptológus) akartam lenni. Aztán lettem helyette gazdasági elemző és ezt nem bánom – ha az írásaim egy nap eljutnak majd az olvasókhoz, több mint boldog leszek anélkül is, hogy főállású író lennék. Ha anyagilag elismerik a munkámat és megfizetnek a kéziratomért, remek. Ha jól fogynak a könyveim, szuper. De azt hiszem, önmagában ez a két mutatószám nem hozná meg számomra azt az érzést, hogy sikeres vagyok.
A kritikai vagyis szakmai réteggel ismét úgy vagyok, mint a példányszámokkal: nem igazán tudok még nyilatkozni tapasztalatból, de ha magamba nézek be kell látnom, nem hiányozna, ha nem kapnék irodalmi díjakat. Az olvasói díjakkal már kicsit más a helyzet. Az eddigi írói létem egyik legnagyobb sikerélménye és legboldogabb pillanata például az volt, amikor 2014-ben a Merengő olvasói két kategóriában is odaítélték nekem a négyévente kiosztott Aranypenna díjat. Ez tulajdonképpen egy hazai fanfiction díj, ahol mindig az elmúlt négy évben, a Merengő oldalon publikált összes történet közül szavazzák meg az olvasók, hogy szerintük melyik a legjobb. Amikor 2014-ben Top10 listába került egy regényem és egy novellám alig hittem a szememnek, amikor pedig megkaptam a hírt, hogy mindkét írásom harmadik helyezett lett a saját kategóriájában elsírtam magam. (Utána pedig bevallottam édesapámnak, hogy igen, még mindig „írogatok” a szabadidőmben, mert „pechemre” pont lent voltam náluk karácsonyozni, amikor a hír ért.)
Azt hiszem, ebből is látszik, hogy számomra az olvasók elérése és elismerése a legfontosabb pozitív megerősítés. Az elmúlt két-három évben az egyik legnagyobb dilemmám volt az írás kapcsán, hogy visszatérjek-e végleg az amatőr írók közé, ahelyett, hogy országos terjesztésben próbálnék publikálni, érvényesülni. Vajon elégedett tudnék lenni, ha egész életemben megmaradnék a fanfiction-ök világában és csak ott kamatoztatnám, amit eddig megtanultam? Valahányszor feltettem ezt a kérdést magamnak azt éreztem, hogy igen, boldog tudnék lenni, ha csak egy szűk rajongói rétegnek és önmagamnak írnék. Még annak ellenére is ezt a választ adtam magamnak, hogy egy kis hang azért a szívemben mindvégig azt suttogta, hogy de ha országos terjesztésben publikálnék, a történeteim még több emberhez eljuthatnának.
Sokáig egyébként számomra sem volt egyértelmű, hogy mi hiányzik annyira a ficces időszakból. Pedig a válasz egyszerű: az olvasók öröme. Az az érzés, hogy a történeteim élményt jelentenek mások számára és az, hogy ezt vissza is jelzik. Amikor fanficceket írtam, rengeteg embertől kaptam pozitív megerősítést, akár kommentek, akár „szívecskézések” (külföldi oldalakon olyasmi ez, mint facebookon a like), akár fórumos beszélgetések vagy e-mailek formájában. Kezdetben meglepőnek, később örömtelinek találtam, hogy vannak, akik nem csak szeretik a történeteimet, de kifejezetten várják azokat a novellákat és/vagy fejezeteket, amiket én élvezek megírni. Bár pusztán az öröm kedvéért írtam, amikor valaki visszajelezte, hogy élvezte olvasni valamelyik történetemet mindig úgy éreztem, szárnyalok. Egy öngerjesztő folyamat volt az egész – soha nem írtam annyit és olyan felszabadultan, mint 2006 és 2015 között, amikor (viszonylag) aktív tagja voltam a magyar fanfiction közösségnek. 🙂
Végül de nem utolsó sorban: referencia személyek elismerése. Üm. Nehéz kérdés, ez talán az a pont, amivel még nem tudtam dűlőre jutni. Vannak ugyan már most is körvonalazódó gyanúim a témában, de még egyelőre nem mernék komoly következtetést levonni. ^.^” Mondjuk, hogy ez a szürke-zóna jelenleg, a térképnek az a vakfoltja, amit még nekem is fel kell derítenem majd.
„Akkor vagyok sikeres író, ha…”
A történeteim örömet okoznak az olvasóknak. Főleg ha akkora örömöt, hogy ezt az olvasók úgy érzik, velem is meg kell, hogy osszák. 🙂
Összefoglalva a fentieket ki merem jelenteni, hogy én főleg az olvasói visszajelzésekből fogok tudni erőt meríteni magamnak, amikor úgy érzem, hogy szükségem van valamire, ami tovább lendít. 🙂 Azt hiszem, akkor fogom magamat igazán sikeresnek érezni, ha látom, hogy a történeteim örömet tudnak okozni, megérinteni az olvasókban valamit vagy olyasmit adni, amit az emberek magukkal vihetnek. Szeretnék olyan történeteket írni, amiket akár többször felvesz valaki és újra olvas, pusztán azért, mert élvezi az élményt.
Úgy hiszem, ha el jön az idő, én az az író leszek, akivel madarat lehet majd fogatni, ha egy könyves blogger úgy érzi, írnia kell a könyvemről egy bejegyzést, mert az megérintette (és igen, most itt feltételezzük azt, hogy pozitív értelemben szeretne írni, nem azért, mert annyira utálta a könyvet, hogy muszáj kiadnia magából a haragját… ^.^), vagy ha a molyon pozitív visszajelzés érkezik a történeteimre. Bár gyomorgörcsöt kapok már jó előre a gondolattól, hogy egyszer ne adj’ isten ki kelljen ülnöm olvasók elé a könyvemről beszélgetni, úgy hiszem, egy kisebb, kávézás mellett megejtett beszélgetést vagy egy dedikálást élveznék. Ümm… Talán? Talán. 🙂 Ezt még nem tudom. De azt igen, hogy sikeresnek akkor érzem magamat, amikor örömet tud okozni az olvasóknak az a történet, amit számomra is öröm és élmény volt megalkotni.
~*~
Szóval ez az én történetem arról, mit jelenet számomra a siker, amikor írok. Ha érdekel, hogy tavaly, amikor a téma eredetileg felvetődött mit írtak a többiek a saját sikerük és a saját élményeik kapcsán, feltétlenül nézzetek be az alábbi linkekre is. Utána pedig ha van kedvetek, üljetek le ti is megírni a saját verziótokat és kibogozni a saját válaszaitokat. 🙂 Higgyétek el, megéri. 🙂
[…] idei év írós élményeiből született meg a kilencedik ceruzanyomok cikkem december elején arról, mit jelent számomra a siker amikor írok. Ezenkívül született idén […]