A háromszázhatvanötödik vasárnap van, a hetedik év hetedik napja, és Teknőc sehol.
Amikor megjöttem nem mosakodott a kapu tetején, hogy rekedten berregő dorombolással köszöntsön. Nem nyomta fakó fejét a kezemhez simogatásért hízelegve és nem trappolt mellettem a gesztenyefákkal szegett ösvényen egész a hatvankettes parcelláig, hogy Klárikám napfénytől átmelegedett sírkövének tetején heverésszen, amíg gyomlálok és mesélek.
A szám savanyú a ki nem mondott szavaktól, de ma valahogy nem találtam a hangomat. Elvitte a cica a nyelvem, a hideg kő nem miákolt biztatóan, hogy mondjam csak, mi van a családdal. A szívemet nehéz súlyként üli meg a sok-sok apró történet, amit Julcsikám mesélt a minap, amikor hívott, s amit úgy el akartam újságolni a lányoknak.
A gondnoki iroda fala mellett takarosan sorakoznak a vésetlen sírkövek, ahogy ráfordulok a főkapuhoz vezető útra. Teknőcöt keresi köztük a tekintetem. Néha úgy játszik ott, akár egy kismacska, ha valami izgalmasat talál: madarat, ami leszállt az etetőből kiszórt magra, vagy széthagyott, szakadt selyemvirágot.
A zsebembe tömködött jutalomfalatos zacskóval matatok, hátha a zörgés előcsalja. Semmi válasz. Csak a januári napsütés csillog a fényesre fagyott, őszszínű gesztenyeleveleken. Igaz is, kemény fagyok voltak a múlt héten. Talán Pista kérges szíve megesett végre a kis istenadtán és beengedte a házba, hadd melegedjen. Igen, csak így lehet, döntöm el, és ezzel mintha a nyugtalanság is felszállna a mellkasomról, már csak a csalódottság rág belül percegő szúként. Be kellene kopogni, Pistával is rég váltottam szót és a troli még soká jön… A zöldre mázolt spaletták mögül azonban kihallatszik a tévé, a déli misére harangoznak. Ilyentájt nem illik zavarni, főleg nem azért, hogy egy macskának beköszönjön az ember.
Majd a tálkájában hagyom a jutalomfalatokat a kishölgynek és jövő héten mindent elmesélek.
Csak tudnám, hogy a kukák mellett hagyott cartedoros doboz hova lett.
