Májusban sajnos lemaradtam az Apolló játékról, mert sem időm, sem pedig ihletem nem volt a havi feladathoz, ebben a hónapban viszont szerencsére sikerült írnom. Méghozzá két egypercest is. Számomra ugyanis két erős érzelem kötődik a nyári viharokhoz, amiket szerettem volna visszaadni a megoldásaimban: egyfelől hihetetlenül romantikusnak tartom a hirtelen leszakadó nyári esőt, másfelől pedig legalább ugyanennyire félelmetesnek.
Feladat: Írjatok le egy igazi nyári vihart, csak érzékek (szaglás, látás, hallás, tapintás) bevonásával!
~*~
Az angyalok megnyitották az égi zuhanyt. A szél vad dalt játszott a hinták nyikorgó lánc-húrjain és a játszóteret övező fák ágain, igazodva a kitolt kukák tetején doboló eső ritmusához. Kacagva, csukott szemmel pörögtem és forogtam, miközben a földöntúli zene magához ölelt. A megtépázott orgonák édes illata összekeveredett a víz és a villámlás ózon szagával. Az apró esőcseppek ezernyi tűként szurkálták felhevült bőrömet, amin pár perce még forró izzadtság csorgott a fülledt melegtől, s a szél hűvös ujjaival simította rám az átázott csipkeruhát. Marci tenyere a tenyerembe simult, víz fröccsent és csattant a talpunk alatt, kettőnk ritmusát lopva az égi zenébe.
~*~
A valóság egy pillanat alatt tűnt el, csak foszlányok maradtak belőle. A felvert por és a villámlás szaga, a torkomba tóduló epe keserű íze… Marcsi forró könnyei, amik áthűlt bőrömet égették és a csatatérré vált város zaja. A szomszédos utcában légvédelmi szirénákat megszégyenítő hanggal üvöltött egy autó riasztója, a buszmegálló öreg, repedezett plexije ropogott felettünk, amikor a szél alá feszült, hogy letépje. A hatalmas esőcseppek ezernyi üvegszilánkként csattogtak körülöttünk.
Felrobbant az égbolt üvegbúrája.
A földön hömpölygő, jéghideg vízben ülve, vakon meredtem a szürke semmibe, úgy szorítva magamhoz kislányom zokogástól remegő testét, mintha a szél bármelyik pillanatban kitéphetné őt a karjaimból.
