Veled otthon lehetek
Lis hirtelen riadt fel a nyugtalan, felületes alvásból.
Keze ökölbe szorult a párna alól előrántott konyhakés nyelén, szíve a torkában dobolt. A falhoz lapulva, félvakon meredt a sötétbe. Emlékei közt még ott csengett Bundás morgása, szinte érezni vélte a hatalmas juhászkutya testének melegét, ápolatlan bundájának pézsma- és sárillatát. Valaki állt felette, a lány vadul vicsorgott az árny-alakra, de a sötétből nem érkezett ütés, nem lendült felé idegen kéz, hogy megragadja.
Sőt, az árnyék megriadva hátra ugrott, kis híján fellökte az éjjeli szekrényt. A színes csatokkal és hajgumikkal teli tál a földre borult. Hangosan csörömpölve gurult az ágy alá, a széthulló csatok műanyag esőcseppekként kopogtak a parkettán.
Lis zihálva a falhoz simult. Bundás képzeletbeli elillant, ahogy az álom utolsó foszlányai is átadták helyüket a valóságnak. Az átizzadt takaró a lába köré tekeredett, az öblítő halvány, vaníliás illatába fenyőfa gyantás, friss szaga keveredett. A kislány füle bedugult száguldó pulzusa miatt, a saját szívverésén kívül nem hallott semmi mást. Szédült, miközben próbálta kipislogni szeméből a könnyeket és a homlokán lecsorgó hideg, csípős verítéket.
– Lisa?
A kislány megrezzent és azonnal felnézett. Dylan a szoba másik felébe húzódott, mellette apró, csupasz fenyőfa állt. A félig nyitva hagyott ajtón át bekúszó lámpafényben Lis nem látta jól az arcát, azt azonban ki tudta venni, hogy a férfi kezében tartott kést figyeli. Ujjai megszorultak a szedett-vedett fegyver körül, a mozdulattól éles fájdalom hasított a tenyerébe. Lis lélegzete elakadt, érezte, hogy az alkarján forró csíkban csorog le a vér. Túl magasan ragadta meg a konyhakést, amikor felriadt.
– A francba…!
A szoba túlsó felében álló Dylan is érezhette a vér szagát, mert azonnal közelebb lépett. Lisa felnyikkant, amikor magas alakja eltakarta az ajtón bekúszó fényt és felé magasodott, a kést ösztönösen, védekezően tartotta maga elé.
Dylan azonnal megtorpant. Lis a falnak lapulva bámult a férfire, aki aggódva beharapta a szája szélét és hol az arcát, hol a kezében tartott kést fürkészte. A lány egyre több apró részletet tudott kivenni új nevelőapja vonásaiból, ahogy szeme kezdett alkalmazkodni a sötétséghez.
– Sajnálom – suttogta Dylan bánatosan. Lis úgy érezte, hogy neki kellene inkább bocsánatot kérni, de nem tudta rávenni magát, hogy megtegye. Dylan oldalra lépett, az ajtó felé. – Felkapcsolom a lámpát, oké?
Lis kényszerítette magát, hogy mély levegőt vegyen. Aztán aprót biccentett és megadóan becsukta a szemét. A karján újabb vércseppet futottak le, amikor néhány pillanattal később fény öntötte el a szobát. Lis fülelt és várt, de a szobában semmi és senki sem mozdult. Mikor hunyorogva kinyitotta a szemét, Dylan még mindig az ajtónál állt, tekintete Lis kezére tapadt, de nem jött közelebb. Az arcán olyan őszinte aggodalom tükröződött, amitől a lány torka elszorult. Bűntudatosan nézett félre.
Dylan remegő sóhajjal kifújta a levegőt.
– Sajnálom, nem kellett volna bejönnöm, amíg alszol. Én csak… – Dylan hangja elakadt. Lis még épp időben nézett fel, hogy lássa, ahogy a férfi megcsóválja a fejét. – Nem tudom, mit hittem.
– Hogy átalszom – felelte Lis remegő hangon.
Az utóbbi négy hónapban jobban aludt, mint valaha, logikusnak tűnt, hogy Dylan azt hitte, nem fogja felriasztani. Ki tudja? Ha nem kínozta volna amúgy is újabb rémálom a Maes-házról… Talán tényleg nem ébredt volna fel.
Dylan szótlanul biccentett, aztán tétován Lis keze felé biccentett.
– Megnézhetem?
Lis lassan ellazította az ujjait. A kés az ölébe esett. A tenyerén keresztül futó vágás nem tűnt mélynek, de még mindig erősen vérzett, amikor Lis próbaképp megmozgatta az ujjait, a forrón lüktető hús kellemetlenül megfeszült. A lány érezte, ahogy az arcából kifut a szín. Újra remegni kezdett.
– Kérlek… – suttogta, vagy még inkább vinnyogta, tekintetét azonban képtelen volt levenni a bőrén végigcsorgó vérről.
Dylan azonnal az ágy mellett termett, hogy vigyázva megragadja a csuklóját. A takaró puha anyagával óvatosan törölte meg a seb környékét, Lis vére undok, nedves foltot hagyott a fehér anyagon. A lány szemét friss könnyek futották el.
– Sajnálom, én… Sajnálom! Ne utálj! Kérlek, Dylan, ne…
– Lisa! – Dylan szabad kezével felnyúlt, hogy megragadja a tarkóját. Lis összerándult, de a férfi mindössze közelebb húzta magához, hogy gyors puszit nyomhasson a homlokára. – Minden oké. Esküszöm, nincs baj és nem haragszom rád – magyarázta egyenletes, nyugodt hangon, miközben orrát Lis halántékához dörgölte. A kislány reszketeg sóhajjal becsukta a szemét, tenyerébe fájdalom hasított, amikor ösztönösen megragadta Dylan csuklóját.
Dylan lélegzete a bőrét csiklandozta. Lis hagyta, hogy az alakváltó megszimatolja a haját. Olyan volt, mint Bundás, amikor megakarta nyugtatni, vagy Kajla, ha nem tudta, mivel kedveskedjen.
Lisából halk hüppögéssel csuklott elő a zokogás.
Dylan az ágy előtt térdelve húzta magához és átölelte, tenyere megnyugtatóan simogatta a hátát. Amikor néhány perccel később felállt és őt is felemelte az ágyról, Lis még mindig remegett a sírástól. A férfi úgy cipelte le az emeletről, mintha nem lenne súlya, csak a hatalmas fürdőszobában tette le.
Lis engedelmesen ült a vécé tetején, amíg Dylan előszedte az elsősegélydobozt, hogy ellássa a kezét. Fájt a feje és a mellkasa, a torkát még mindig túl szűknek és nyersnek érezte. Hálásan fogadta el a vizes poharat, amit Dylan a kezébe nyomott.
– Sajnálom – suttogta a fürdőszoba fűzöld csempekockáit tanulmányozva.
– Nem kell.
Dylan szokatlanul indulatos mozdulattal hajította a szennyeskosár mellé az törölközőt, amivel letörölte Lis karját. A kislány összerezzent. Dylan arcán bűntudatos fintor suhant keresztül, a férfi ideges mozdulattal dörgölte meg a homlokát.
– Bocs, csak… Nem te tehetsz róla, totál az én hibám volt és… Ne kérj bocsánatot. Nem szabadott volna rád törnöm, amíg alszol, tudtam, hogy utálod. Csak… Jó ég! Hülye voltam, oké? Nem tudom, mi a fene ütött belém, kölyök, de… Nem akartalak kiborítani. Vagy, hogy azt érezd, a te hibád.
Lis a szeme sarkából figyelte, ahogy a férfi megrázza magát és ellazítja a vállait. Dylan arcán keserű mosoly-árnyék derengett.
– Csak pár hónapja vagy itt, tök normális, hogy még… szoknod kell. Tuti hasonlóan reagáltam volna a helyedben, szóval… Ne sajnáld. Csak próbálj… Nem túl sokat agyalni a dolgon, oké?
Lis keserűen felhorkant. Biztos volt benne, hogy nem tud „nem agyalni a dolgon”. Mindketten tudták, hogy ez nem így működik. Mégis bólintott. Az ujjai zsibbadtan bizseregtek, a friss kötés alatt még mindig lüktetett a bőre. Megpróbálta megmozgatni az ujjait, a mozdulattól azonban ismét fájdalom nyílalt a tenyerébe. Vajon komoly a sérülés? Vagy normális, hogy így zsibbad a bőre?
– Szerencsére nem tűnik olyan mélynek, hogy varrni kelljen – jegyezte meg Dylan, mintha csak olvasna a gondolataiban. – De azért holnap bemegyünk, megmutatjuk Dokinak.
Mikor Lis felpillantott, a férfi töprengő arckifejezéssel billentette félre a fejét. Az arcára volt írva, hogy olyasmin gondolkodik, ami nincs ínyére, de mielőtt Lis összeszedhette volna a bátorságát, hogy rákérdezzen, mi az, Dylan nagyot szusszant.
– Nem szeretem, hogy konyhakéssel alszol. Túl veszélyes – mondta ki kereken. Lis úgy érezte, a szíve kihagy egy ütemet, aztán ismét a torkába ugrik, hogy ott doboljon őrült erővel. Nem kapott levegőt. Dylan is észrevehette a dolgot, mert azonnal megrázta a fejét. – Nyugi, nem akarom elvenni tőled ezt a… dolgot. Ha ettől érzed kényelmesen magad, tök oké, csak… Nem tudom. Mit gondolsz, kitalálhatnánk valami kompromisszumot? Bármit, ami biztonságosabb, mint a konyhakéseink.
Lis meglepetten pislantott. A páni félelmet felváltotta a csodálkozás, de hiába nyitotta ki a száját, egy szó se jött ki rajta. Nem tudta, mit mondhatna. Egyáltalán mit lehet az ilyesmire mondani?
Lis megnyalta a száját, és figyelte, ahogy Dylan a kád szélére ül.
– Igazából egy rugós késre gondoltam – magyarázott tovább, egyik kezével a zuhanyfüggönyt babrálva. – Megtanítalak, hogy tudod használni. Kinyitva ismerős érzés lenne, de kisebb az esélye, hogy véletlenül megvágod vele magad.
Lis szótlanul meredt a férfire.
– És… Talán alhatna fenn Vakarcs vagy Kajla – folytatta Dylan, mikor a kislány percek múlva se válaszolt. – Egyikük sem akkora, mint az a másik kutya volt a… korábbi helyen. De szerintem segítene. Persze csak ha akarod.
– Miért?
Dylan megvonta a vállát.
– Gondoltam megnyugtató lenne a jelenlétük, meg hogy nem vagy egyedül.
– Nem! – Lis megrázta a fejét és frusztráltan felpattant a vécéről. Izzadtságtól nyirkos bőre kimelegedett, biztosra vette, hogy az arca vörösen lángol. A nyaka égett és viszketett mindenütt, ahol vörös tincsei izzadt bőréhez tapadtak. – Miért… miért csinálod ezt?!
Dylan óvatosan semleges arckifejezéssel figyelte, ahogy ingerült mozdulattal tett pár lépést, aztán a fürdőszoba közepén megállva körbe nézett. Lis elkeseredetten bámult vissza rá, a férfi azonban mindössze kérdőn oldalra billentette a fejét és úgy bámult rá, mint… mint egy hatalmas kutya.
Lisa hisztérikusan felröhögött.
– Miért vagy ilyen… ilyen… rohadt megértő és kedves és türelmes és… ilyen? – követelte elcsukló hangon, indulatos mozdulattal mutatva végig a férfin, aki még mindig nem mozdult. – Miért nem vagy… dühös?! Vagy csalódott, vagy legalább egy kicsit bosszús, vagy bármi!
– Mert nincs rá okom.
Lis visszahuppant a vécére. Dylan türelmesen figyelte, ahogy dühös mozdulattal elmaszatolta arcán a friss könnyeket.
– Nem érted?! – szipogta ingerülten. – Miért nem tudsz olyan… olyan lenni, mint mindenki más?! Dühös és… és … utálatos.
Dylan szemöldöke a magasba emelkedett, a férfi arcán sötét szórakozottság suhant át. Lis bosszúsan bámulta a férfit, aki négy hónapja kiimádkozta a Maes birtok sarkában álló kutyaólból, aztán az ölébe vette és úgy sétált ki vele abból a pokolból, amibe az elcseszett rendszer besuvasztotta őt, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. A kislány akkor sem értette. Dylan csak egy szociális segítő volt, semmivel se tartozott neki. Vissza kellett volna raknia őt a rendszerbe, ahogy minden más gyereket. Megnyugtató baromságokat mondani, mint a rendőrök, aztán örökre elfelejteni, hogy Lis egyáltalán létezik.
A kislány dühösen nézett félre.
– Utálom, hogy megtartottál…! – motyogta elszoruló torokkal.
Dylan halkan felhorkant.
Lis ruhája ujjába törölte az arcát és felnézett. Dylan halványan vigyorodott el, amikor találkozott a tekintetük. A férfi még mindig a kád szélén ült, izmos karjait lazán támasztotta meg a térnéd, ahogy előre hajolt. Kinyúlt pólójának mellkasán sötét vérfoltok éktelenkedtek. List mindig elfogta az érzés, mennyire kicsi és sérülékenynek, amikor hagyta, hogy Dylan megölelje, mégis… Soha, sehol nem érezte magát még akkora biztonságban, mint a férfi mellett. Talán mert Dylannek is mindig olyan szaga volt, mint a két kutyájának, Kajlának és Vakarcsnak. Ugyanolyan, mint Bundásnak, aki a Maes-házban a lány egyetlen védelme volt.
– Megtarthattál volna bárki mást – motyogta Lis néhány perc csend után, még mindig szipogva. – Tuti nem vagy normális…!
Dylan felnevetett.
– Miért akartam volna bárki mást, ha egyszer olyan vagyok, mint te? – kérdezte vigyorogva. – Azért akartam, hogy itt maradj, mert tudom, hogy milyen ez. Milyen, amikor nehéz bízni valami jobban és elhinni, hogy amit ismersz az megváltozhat, holott mindig is ennek az ellenkezőjét tapasztaltad. A legfájdalmasabb dolog bízni, de egyben ez a leg… A legfontosabb is. Kritikus.
Dylan kiegyenesedett ültében és kérdőn széttárta a karjait. Lis egy pillanatig habozott csak, mielőtt felállva odasétált hozzá és átölelte a férfi nyakát. Dylan mélyen magába szívta az illatát, miközben átölelte.
– Egy falka vagyunk.
– Nem vagyok farkas – motyogta Lis válaszul, de azért ösztönösen szorosabbra fonta karjait. Furcsán megnyugtató volt hallani, hogy Dylan ugyanúgy a falkája tagjának nevezi, mint a kutyákat, még ha nem is értette egészen, mit jelent falkának lenni. – Még alakváltó se vagyok.
– Kit érdekel? Attól a perctől, hogy itt élsz, ide tartozol. Tudom, hogy ez csak ideiglenes még, és… Bármikor dönthetsz úgy, hogy nem akarsz maradni. Carla biztosan talál neked valaki mást, ha el akarsz menni. De még ha így is döntesz, azt akarom, hogy kényelmesen érezd magadat ebben a házban, amíg itt vagy. Biztonságban – mormolta Dylan a feje felett. – Csak gondold át, kérlek. Esküszöm, nem fogok többet hívatlanul bemenni a szobádba.
Lis hümmögve hajtotta az arcát Dylan vállára. A férfi pulzusa egyenletes ritmust dobolt a füle alatt, könnyű volt elképzelni, ahogy a saját pulzusa is alkalmazkodik ehhez az erős, megnyugtató lüktetéshez. Lis sóhajtva csukta be a szemét, karjai egy pillanatra megfeszültek Dylan nyaka körül.
– A rugóskés… jó lenne – suttogta rekedten. Dylan megsimogatta a hátát, aztán kissé eltolta magától, hogy komoly arccal a kislány szemébe nézzen.
– Holnap megvesszük. Ígérem.
– Köszönöm.
Mindketten tudták, hogy Lis nem csak a késre céloz.
Dylan sóhajtva állt fel a kád széléről és Lis bekötött keze felé intett.
– Szükséged lesz segítségre?
– Csak váltás ruhára.
– Hozok. – Dylan habozva nézett vissza az ajtóból. – Nem bánod, ha fent is rendet rakok?
Lis elmosolyodott.
– Nyugodtan menj be.
Dylan biccentett és visszamosolygott.
A zuhanyzás elég körülményes dolognak bizonyult, Lis azonban makacsul addig próbálkozott, amíg sikerült egyedül megszabadulnia a csípős verítéktől és friss ruhába bújni. Mire végzett, úgy érezte, a meleg víz elmosta a feszültség maradékát is. A kutyák barátságos farok csóválással fogadták, mikor kilépett a nappaliba, de nem siettek hozzá a kanapéról.
Dylant az emeleten találta, a férfi épp az áthúzott ágyneműt rendezte el a szobájában, a korábbi huzat a földre hányva várta a sorsát. Az éjjeliszekrényre készített konyhakés volt az első, amit Lis észrevett, mikor bentebb lépett. Nem az volt, amivel megvágta magát, de ugyanabból a szettből származott. Zavartan félrenézett, tekintete ösztönösen keresett valamit, ami elterelné a figyelmét. A sarokba állított apró fenyő épp ideálisnak tűnt. A lány kíváncsian lépett közelebb hozzá, és halvány mosollyal megérintette a gyantaillatú tűleveleket.
– Meglepetésnek szántam. – Lis meglepetten nézett a válla felett Dylanre. A férfi a takaró ráncaival babrált, miközben beszélt. Az arca gyanúsan vörösnek tűnt. – Tök hülye ötlet volt, nyilván rég nem hiszel a Mikulásban meg ilyenek, csak… Gondoltam jól fog esni, ha reggel itt találod.
Lis akaratlanul elvigyorodott. A fa mellett apró kartondoboz várakozott, a tetején hatalmas tollal firkált betűk hirdették, hogy abban vannak a díszek. Lis odasétált és felvette a dobozt.
– Segíthetek feldíszíteni? – kérdezte halk, reménykedő hangon.
Dylan meglepetten nézett fel, egy pillanattal később azonban elterült arcán az ismerős, hatalmas vigyor. Lelkesen bólintott
– Persze!
Mikor Lis egy órával később még mindig túl éberen bebújt a frissen vetett ágyba és szembefordult a szoba túlfelén álló fával meg kellett állapítania, hogy a félhomályban rémesen zsúfoltnak néznek ki a lefelé konyuló ágak. Mégis…
A világ legszebb karácsonyfája – gondolta Lis, miközben elégedett vigyorral behunyta a szemét. Nem tudta, miről fog álmodni, de abban biztos volt, hogy valami szebbről, mint Bundás apró kutyaháza és a Maes birtok.
